A Magyar hangja… címet viselő dokumentumfilm premierje kapcsán beszélgettünk Molnár Piroska színművésszel, aki az idei CineFest egyik életműdíjasa.
Számtalan rangos elismerés birtokosa. Milyen érzés ezek után egy újabb díjat átvenni?
– Számora minden díj meglepetés, ezért ugyanolyan meghatottsággal, köszönettel és meglepetéssel konstatálom, hogy ismét gondoltak rám, még mindig kellek és még mindig szeretnek.
A művésznő megkerülhetetlen alakja a hazai szinkronizálásnak, gondoljunk csak egyik legemlékezetesebb alakítására, amikor Kathy Batesnek kölcsönözte hangját a számtalan díjat nyert, világhírű Tortúra című moziban. Ezt követően, többek között, „hivatalosan” is ő lett az amerikai színésznő magyar hangja.
A magyar szinkronról készült dokumentumfilm közönségtalálkozóján elhangzott, hogy évtizedekkel ezelőtt sokkal jobb volt a hangulat a szinkronstúdiókban, hiszen az összes színész egyszerre volt jelen, ráadásul több idő volt arra is, hogy kidolgozhassák egy-egy karakter hangját. Manapság sokkal jobb a technika, gyorsabb és precízebb ezáltal a munkavégzés, viszont mindenki egyedül áll mikrofon előtt, nem találkozik a kollégákkal.
Ha választhatna, melyik időszakban szinkronizálna szívesebben?
– Néhány éve már nem szinkronizálok, mert olyan fizikai nehézségek vannak, amelyeket már nem tudok felvállalni. De mindenképpen visszamennék az ősidőkbe, amikor még külön levetítették nekünk a filmet és találkoztunk a partnereinkkel. Tudom, hogy erre ma már nincs idő, de az az időszak szép volt, jó volt és örömteli. Mostanra élettelenebbé vált a szinkronizálás.
Régebben sokkal nagyobb számban voltak jelen az európai filmek a mozikban, amelyekben legendás sztárok szerepeltek. Milyen volt őket szinkronizálni?
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy nekik kölcsönözhettük a hangunk, ráadásul akkoriban többször ment körbe egy tekercs. Ennek köszönhetően többször látta az ember az adott jeleneteket, így mindig megfigyelhettem az arcjátékát és általánosságban a színészi játékát a kollégáknak, amiből rengeteget lehetett tanulni. Egyszer volt szerencsém például Natalie Woodot szinkronizálni, ami teljesen meglepő hiszen alkatilag teljesen mások vagyunk, de Fodor Tamás kihívott erre a szerepre. Emlékszem, hogy utána sok kolléganő találgatta, hogy kinek a hangján szólalt meg, úgy gondolták, hogy biztos valamelyik erdélyi színésznő lehetett. Csak hallgattam, hiszen olyan színésznőkről volt szó, akikkel együtt játszottam, mégsem ismerték fel a hangom, tehát akkor mégis valami jól sikerült. Ebből is nagyon sokat lehetett tanulni.
