Kezdőlap Uncategorized

„Hiszek a kultúra megtartó erejében” – Interjú Rákász Gergellyel

15 évesen, az ország legfiatalabb koncertorgonistájaként adta az első hangversenyét. 2005-ig az Egyesült Államokban tanult és koncertezett, mindez idáig több mint 1500 fellépése volt Magyarország, Európa és Amerika nagyvárosaiban. Rákász Gergely egyedi látásmódja fiatalos lendülettel tölti meg a komolyzenét. Látványkoncertjeivel új műfajt teremtett…

M.M.: Hogyan lehet ezt még fokozni? Kell-e még fokozni?

R.G.: Úgy érzem, nem kell. Sok évig dolgoztunk azon, hogy megteremtsük egy olyan szintet, ami által a zeném klasszikus zene marad, de megemeli a mai impulzus-szintet. Hiszen a ma emberéhez szólunk, nem várható el a hallgatótól, hogy az 1970-es évek színvonalán éljen és viselkedjen. E-mail, sms, facebook – ezek teszik ki az átlagember életének nagy részét. A kedvemért senki sem fog változni, változtatni, így muszáj volt az én műfajomat felemelni ezekhez az igényekhez. Így – bár nem egy stand up comedy – a nézők kapnak egyfajta zenei idegenvezetést, vetítést. Ezáltal nem veszek el a hangokból, nem veszek el Bachból, Vivaldiból, mert az Ő üzenetük 300 éve aktuális, tehát úgy jó, ahogy van, csak a csomagolást kellett megváltoztatni. Úgy gondolom, hogy nem fokozni kell, hanem megtalálni azt az egészséges összhangot, hogy mi nem sok és mi elég.

M.M.: Miért pont az orgona?

R.G.: Volt egy családi kiruccanásunk Esztergomba – akkor már zongoráztam – elmentünk, megnéztük a Bazilikát. Bár édesapám akkor már orgonált, de az valahogy nem jelentett sokat, hiszen pici templom, pici orgonával, nem volt hatása rám. De amikor meghallottam a nagy orgonát, földbe gyökerezett a lábam és hazafelé már mondtam az autóban, hogy én orgonista szeretnék lenni. Mondhatjuk úgy is, hogy szerelem volt első hallásra.

M.M.: Volt korábban olyan projekted, amiben két teljesen különböző műfajt kapcsoltál össze. Bach-ot és a Street Dance-t, hogyan jött az ötlet?

R.G.: Ezt már nagyon régen szerettem volna, mondhatjuk úgy is, hogy egy bakancslistás terv volt. Kedvelem a win-win helyzeteket, ahol mindenki nyer, és ez például ilyen volt. A közönség nyert ott, hogy soha életükbe nem láttak ilyet, hasonlót talán, de pont ilyet nem. A táncos fiatalok nyertek azzal, hogy Bachot hallgattak, rendhagyó módon. Nem Bachot vittük le az utcára, hanem az utcát emeltük fel Bachhoz. Ezek a gyerekek elképesztő, hogy mennyit dolgoztak. A fél nyár ráment, hogy minden tánclépést tökéletesen megvalósítsanak. Tulajdonképpen letáncolták Bach zenéjét szólamonként.

Végül én nyertem azzal, hogy a bakancslistámról egy művészi projekt létrejöhetett. Valamint, hogy az egész ország erről beszélt, megírta sokszor az újság, bemutatta többször a televízió és felkerült az internetre.

M.M.: 3 évvel ezelőtt például kivitted a zenét a Szent István Bazilika elé. Várható, hogy lesz ennek folytatása? Esetleg Miskolcon is szívesen vennénk és segítenénk a megvalósításában…

R.G.: Először is fontos volt, hogy megmutassam, hogy milyen is a klasszikus zene, mert az emberekben él egy hamis kép. Rossz a reklámja ennek a műfajnak, rosszul is fordítjuk, mert itthon azt mondjuk rá, hogy komolyzene. Valójában az egész világ klasszikus zenének hívja, de Mi komolykodunk, és ez nem jó. Az az ember, aki feszültségben, stresszben éli az életét, a komoly szótól nem fogja jobban érezni magát. Ezért kivittem a zenét az emberekhez, egy szellemi táplálékként, hogy lássák, ez a műfaj ilyen. És az emberek rácsodálkoztak, hogy ezt így is lehet? Ez jót tesz a műfajnak, jót tesz nekem, igazság szerint ez megint egy nyer-nyer helyzet.

Ami a folytatást illeti: volt idén is, lesz jövőre is. Nagyon szívesen részese lennék egy miskolci megvalósításnak is, megbeszéljük a részleteket – nevet.

M.M.: Van példaképed?

R.G.: Nem is igazán egy művész, vagy nem is konkrétan példakép. Ott van például Handel, azért szeretem nagyon, mert nem csak kiváló zenész volt, nem csak a saját szakmáját értette, hanem az életet is. Üzleti vacsorákat tartott, vállalkozásai voltak, remek barátságokat kötött és nagyon jól menedzselte magát. Nem mástól várta a segítséget, hanem kitaposta magának az utat. De nagyon szimpatikus Bach. Az a rendszer, amit létrehozott, megalkotott és meg tudott tartani az valami elképesztő! Példának említhetem még Harrison Fordot, aki a kitartásának köszönheti azt, hogy sikeres színész lett, hogy az egész világ ismeri és elismeri.

Tény, hogy egyiküket sem lehet igazán piedesztálra állítani, hiszen emberek voltak, akik sokszor követtek el hibákat, viszont voltak ideáljaik. A mai embert is erre bíztatnám, még ha azt is gondoljuk, hogy minden ember rossz. Én ezt tisztelettel, de visszautasítanám, nem így van! Vannak hibáink, de nem mindenki rossz, vagy nem mindenki gazember. Mert ha ezen az elven indulunk el, akkor nincs is értelme törekednünk a jóra, és ha ezt nem utasítjuk vissza, akkor nem lesznek ideáljaink. Mert lehet, hogy mindennap nem tudunk mindent jól és maximálisan megélni, de ha van előttünk cél, elképzelés, akkor legalább próbálunk törekedni arra, hogy közelítsünk hozzá, hogy úgymond a kerítésig eljussunk. Abban hiszek, hogy felfelé kell nézni, nem a cipőnk orrát bámulni. Ahogy József Attila írta – A mindenséggel mérd magad! – igenis merni kell álmodni arról, hogy többre vagyunk képesek.

M.M.: Sok nemes ügyet támogatsz és létrehoztál egy alapítványt is. Beszélnél az alapítvány céljáról?

R.G.: Olyan helyeken jártunk határon túli magyar közösségekben, ahol szó szerint a madár se jár. Az egyik oldala fantasztikusan felemelő, amikor egy székely faluban 500 főből 495 ember ott volt a koncerten és a többiek is igazoltan voltak távol – nevet. Leírhatatlan érzés így hangversenyezni, csak utána nagyon szívbemarkoló a szervezőtől azt hallani, hogy utánunk évekig nem lesz semmilyen esemény, rendezvény a településen. Szóba került többször ilyenkor a beszélgetésen, hogy a lakók közül a nagyon jók már elmentek, a kevésbé jók már csomagolnak, és a végén már maga a falu is elmegy, megszűnik. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért legyen nekik igazuk? Elkezdtem visszajárni ezekbe a falvakba, de ez nem elég. Én hiszek a kultúra megtartó erejében, tudom, hogy nem miattam fognak Londonból visszafordulni a fiatalok, de ha már csak néhányan elgondolkoznak rajta, hogy a család itt van, szülőföld itt van, rokonság, barátok itt vannak, és mellette még néha kulturális programok is, talán megéri. Talán épp ez az a hajszál, ami amellett dönt, hogy valaki ne kezdjen el csomagolni.

Egyedül kevésnek éreztem magam, elkezdtem hát megfűzni a művész barátaimat, hogy csatlakozzanak Hozzám. Olyanok álltak mellém azonnal, mint Sárik Péter jazz zongorista, Boros Misi a Virtuózokból, vagy Bogányi Gergely, tehát nagyon jól indultunk. Gróf Zichy Eszter a fővédnökünk és Tolvaly Ferenc író is azonnal csatlakozott. Azt tűztük ki a zászlónkra, hogy legyenek kulturális események ezeken a településeken, bízva abban, hogy lesz kultúra megtartó ereje.

Az alapítványról további információ található: www.rakaszgergely.hu 

M.M.: Nagyon mozgalmas és csodaszép időszak van a hátad mögött. Megszületett a második kisfiad, elindult az alapítványod. A családot, karriert, munkát, kikapcsolódást hogyan tudod úgy összehangolni, hogy egyik se szenvedjen hiányt?

R.G.: Kell az áldozat, és nincs is baj ezzel. Az egész kultúránk arra épül, hogy értjük az áldozat fogalmát. Amikor elfelejtjük ezt, akkor megint gyökértelenné válunk. Tehát nincs gond az áldozattal. Azzal sem, hogy nekem több időt kell az életemből erre a munkára áldozni és azzal sincs baj, hogy a gyermekeimnek meg kell érteniük, hogy édesapának dolga van. Én nem hiszek abban, hogy a gyereknek minden kívánságát lesni kell. Marcinak (Rákász Gergely kisfia – 4 éves) is például már teendői vannak. Segít a kerti munkában, vagy például kiteregeti a ruháit. Ez most az Ő szintje és ennek megfelelően vesz részt a házimunkában. Minden nap 10 percig figyelnie kell a zongorázásra is, addig ül előtte és játszunk a zongorával. Azokban a percekben nincs felugrálás, csak koncentráció, ez is áldozat a részéről. Mindig feláldozunk valamit a jelenben, a jövőért. Nem fordítva, azaz nem áldozhatjuk fel a jövőt, hogy a jelenben jól érezzük magunkat. Ez talán fordított gondolkozás a mához képest, de a tegnaphoz képest nem. Az én gyerekkoromban ez teljesen normális volt. Nincs azzal semmi gond, hogy a gyerek várja haza apát este. Ez számára azt jelenti, hogy apának dolga van és végzi a feladatát. Hogy szenved-e ettől csorbát a kapcsolatunk? Igen, úgy vélem igen, de attól is szenvedne, ha mindig vele lennék, és a nyomában járnék. Úgy gondolom, hogy kell az iránymutatás, kellenek a keretek, de azon túl soha ne felejtsük el, hogy a gyerek érkezik a családba, és nem egy családot szervezünk a gyerek köré. Ez nem jelenti azt, hogy nem vesszük körbe szeretettel, hogy nem fontos számunkra a gyermek és természetesen a család is változik, ha gyermek születik. De a gyermeknek kell alkalmazkodnia a nagy egészhez, a többséghez. Ezzel nincs is baj, a gyerekek ezt tökéletesen értik, a baj a fordítottjával van, amikor gyerekek rángatják dróton a szülőket. Nálunk otthon nem a gyerek irányít, hanem én és az édesanyja. Szeretettel, tisztelettel és kölcsönös megbecsüléssel egymás iránt, de otthon én vagyok a főnök.

M.M.: Gyermekeid nagyon kicsik még, talán nem is alakult ki az irány, de szeretnéd, ha ők is zenével foglalkoznának, ha nagyobbak lesznek?

R.G.: Ez annyi lemondással és munkával jár, hogyha ezt nem szenvedélyesen teszik, ha nem minden zsigerükből, akkor nincs értelme. Én megnyitom számukra a kapukat, de azon utána nekik kell belépni. Ha belépnek, akkor mindenben segíteni fogom őket, ha nem lépnek be, akkor választanak egy másik szakmát, lehet, hogy informatikusok, vagy közgazdászok lesznek. Egyelőre nincs nyomás feléjük a részemről, hiszen a kultúra nem egy erőltetni való dolog, inkább egy táptalaj, amit a szülőnek kell megteremteni. Szóljon otthon zene, lássanak engem olvasni, hiszen rongyosra beszélhetem a számat az olvasás fontosságáról, ha közben csak telefonnal a kezembe látnak reggeltől-estig.

M.M.: November 15-én – a tavalyi nagysikerű koncert után ismét a Görögkatolikus Általános Iskolában – Miskolcon koncertezel. Mire számíthat a közönség?

R.G.: A Lords of the Organ sorozat tér vissza, ami mára úgymond egy brand lett. Amikor valaki meglátja a kiírást, tudja, hogy igényes kikapcsolódásra számíthat. A cím mindig marad, de a belbecs változik, annak megfelelően, hogy kik kötődnek jobban az adott évhez. Bach mindig van, most épp egy fiatalkori Bachot hallhat majd a közönség. Handel tűzijáték zenéje évfordulós ebben az évben és Berlioz Rákóczi indulója is a Rákóczi emlékév kapcsán, így őket is játszom. Aztán lesz Vivaldi Concerto, Gustav Holst Bolygók szvitjéből pedig a legnagyobb bolygót, a Jupitert tűztem műsorra. Nagyon színes műsort hallhat a közönség, a barokk kortól indulva egészen a XX. század elejéig, szerintem igazán feltöltő lesz, mint egy lelki akkumulátor.

M.M.: Mi a véleményed Miskolcról, mint városról?

R.G.: Nagyon szeretem az Avasi templomot a temetővel, ismerem a főutcát, és tudom, hogy kiváló színház működik a városban. Határozottan emlékszem, hogy sokáig irigy voltam, hogy Nektek van villamosotok, míg nekünk Győrben nincs. Aztán, amikor mindenki kelettel riogatott, mégis nekiindult a csapat, hogy hangversenyezzen az ország keleti részén és Miskolc az elsők között volt, ami kellemes meglepetést okozott. Sokan voltak, sokat tapsoltak, kiváló közönség volt. Csupa olyan jót kaptam ettől a várostól, amiért ma szívesen ülök itt.

M.M.: Miben hiszel Gergely?

R.G.: Több mindenben hiszek. Például a felelős egyénben, aki önmagáért és a környezetéért felelős. De hiszek a Gondviselésben is, amit megfogalmazni nem tudok, megérteni nem tudok, de hiszem, hogy van valami, ami nálunk nagyobb. Hiszek a munkában, hogyha energiát teszünk bele, akkor működik. Hiszek a rendben, hogy az a jó élet, amikor a legokosabb mondja meg, hogy mi legyen, és nem a legbutább. Amikor néven nevezhetjük a legokosabbat, és ettől nem leszünk kirekesztőek. A világ mindig is kettősségeken alapult: a káosz és a rend, a sötét és a világosság, a férfi és a nő, a befogadó és a kiáradó, a csend és a zaj, a nyugalom és a cselekvés, és ezek ketten együtt alkotnak egészet. Hiszek ezekben az elvekben, a konzervatív értékekben. Ami bebizonyosodott évezredek alatt, hogy működik, hogy jó, én azt szeretném megőrizni és a gyermekeimnek továbbadni.

M.M.: Mi üzensz a mai gyerekeknek, fiataloknak, miért NE adják fel?

R.G.: Először is azért, mert feladni lúzerség – nevet. A másik, hogy akár a sport, akár a zene, formál. Formál és kitartásra ösztönöz, és ha valaki kitartó, akkor – Harrison Ford példáját tekintve – az sikeres lesz. Nem mindenki lesz olimpiai bajnok, de ha van benne küzdőszellem, akkor lehet kiváló tanár, ügyvéd, újságíró, vagy bármi más, amit választ. Fontos, hogy a gyerekek és fiatalok megtalálják azt, amit igazán szeretnek, amit szenvedéllyel csinálnak, mert akkor egy percet sem fognak dolgozni egész életükben, hiszen a munkájuk lesz a szenvedélyük és a hobbijuk. Legyenek kitartóak, és ha nem megy elsőre, akkor próbáljuk meg még egyszer, meg újra és újra…és akkor csodák születhetnek. Mert minden ember egy csoda, és amibe energiát teszünk, az működik. A ma olyan divatos világ megmentése helyett először mentsék meg magukat, kezdjék ott és akkor a világ is meg lesz mentve.

Az interjút készítette: Hován Szilvia

További információk a miskolci koncertről: https://mizuborsod.hu/esemenyek/rakasz-gergely-lords-of-the-organ-iii/