Ha egyszerű kérdésekben akarom megfogalmazni, mi is ez a könyv, azt mondanám: három rövid kérdés. „Mi a romológia?”, „Mi a cigány, roma irodalom?”, „Van-e a képzőművészetnek etnikus tere?” Nem hiszem, hogy ezek a kérdések megválaszolhatók, inkább azt, hogy ezek mentén elsősorban morális és esztétikai
megfontolások mutatkoznak meg, olyanok, amelyek a világunk dolgaihoz való viszonyunkat árnyalni, pontosítani vagy megkérdőjelezni tudják.
Amikor úgy döntöttem, hogy a disszertációm alapjául szolgáló kéziratot újra előszedem, hogy kissé leporoljam, és könyvvé formáljam, abban bíztam, hogy az azóta a fejezetekhez, alfejezetekhez
készült jegyzeteim beillesztésével, az azóta megjelent irodalmak beleolvasásával az írás nagyját elvégzem. Az újraolvasás ellenben azt eredményezte, amit ugyan mind tudunk, mégis meglepődünk, ha bekövetkezik. A szöveg számos helyen nem volt világos, sok esetben volt pontatlan, csacsogó vagy mindentudóan szűkszavú, egyébiránt nagyon is hasonló hozzám. De ami kifejezetten zavart: nem értettem vele mindenhol egyet. Az eltelt idő megtermelte ezt a távolságot köztem és köztem. Köztünk, és erre a távolságra, erre a kitöltetlen helyre tekintettem rá, erre az abban a pillanatban üres helyre.
A papíron lévő szöveg még-ott-van szöveg, létezésének igazolása a betűk alatti üres helyre benyújtott igény. A rákerülő szöveg még-nincs-ott szöveg, amely nem is várja készen az oda kerülését, de már tudomása van a létezéséről, megszületése feltételeként. Ezt az üres helyet kezdtem megírni. Nem teleírni vagy feltölteni vagy áthidalni, nem: hanem ezt az üres helyet megragadni, megfogalmazni valahogy. Míg végül olyan könyv lett belőle, amely alig-alig hasonlatos ahhoz, amelyet írni kezdtem. Most betűk vannak a lapokon, szövegek, amelyek arra várnak, hogy szóba elegyedjenek, hogy megkérdőjelezzék őket, s hogy úgy járjanak, mint elődeik – hogy tehát rájuk írjanak.
