Papp Andrea a Miskolci Nemzeti Színház marketing vezetője osztotta meg érzéseit, gondolatait a Mizu Miskolc olvasóival. Fogadjátok szeretettel a vele készített karanténinterjút.
Hogyan éled meg a járványhelyzetet?
Az elmúlt hetekben voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. Igyekszem minden napomat hasznosan tölteni, és megtalálni az örömöt az itthonlétben is. Ez persze nem mindig sikerül… Ilyenkor mindenki aggódik a szeretteiért, nehéz feldolgozni azt a bizonytalanságot is, amiben élünk, és ami a színházat is övezi ezekben az időkben. Pont azért, hogy ezek az érzések ne nehezedjenek rám, próbálom pozitívan és reménykedve szemlélni világot.
Mivel töltöd a napjaidat?
A mostani helyzetben felértékelődött a jelentősége a színház online felületeinek, hiszen a személyes találkozások híján csak így tudjuk tartani a kapcsolatot nézőinkkel. Home-office rendszerben folyamatosan dolgozik a marketing csapat, és igyekszünk a színház varázsát, a kulturális élményeket ebben a nehéz időszakban is eljuttatni minden nézőhöz. Minden kreativitásunkra szükség van, hogy olyan akciókat, ötleteket, megoldásokat találjunk ki, amik ezt segítik. Igyekszem a szabadidőmet is aktívan tölteni. Szerencsés helyen lakom, pár percre van csak tőlem az Avasi kilátó, így sokat vagyok a szabadban, sétálok, kiülök egy padra olvasni, vagy épp biciklizek. Távoktatási rendszerben folytatom az egyetemi tanulmányaimat is. Nemrég pedig csatlakoztam a Hangkölcsönző projekthez, amelyben látássérültek számára olvasunk fel irodalmi műveket.
Mi hiányzik a legjobban a járvány előttről?
A megszokott élet dinamikája és szabadsága. Amikor utoljára jártam a színházban, az üres épület és színpadok láttán elfacsarodott a szívem. Hiányzik a színházi hétköznapok nyüzsgése, az előadások, az a közösségi lét, amiben a napjainkat töltjük. Ugyanígy hiányoznak a személyes találkozások a magánéletből is. Beülni a barátokkal egy kávéra, átbeszélgetni egy éjszakát, elmenni egy koncertre: feltöltődni közösen. Nagyon hiányoznak az érintések is, annak a természetessége, ahogy megölelsz egy számodra fontos személyt.
Hogyan látod a színház jövőjét a járványhelyzetet követően?
Nagyon pozitív kép él a fejemben. Rengeteg visszajelzést kapunk az online felületeken, hogy mennyire hiányzik a nézőknek a színház kézzel fogható, érezhető, közösségben átélhető varázsa. Azt remélem, az első előadások sokkal erősebben fognak az örömről szólni, mint korábban: a játszók és a nézők közös öröméről. Rengeteg nehézséggel kell majd megküzdenie a színháznak és a közönségünknek is a járványhelyzet után. Hiszem, hogy a kultúra fontosságát, a színház helyét az életünkben megerősítette ez a helyzet. Bízom benne, hogy ez a közösség leküzdi az akadályokat.
Mi lesz az első, amit megteszel, ha véget ér ez az időszak és visszatér az élet a régi kerékvágásba?
A napokban elém került Reményik Sándor Vízválasztó című verse. Ennek sorai jutottak eszembe a kérdést olvasva:
„Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.”
