A dolgokhoz való ragaszkodás vágyát régóta magunkban hordozzuk, pszichénk részévé vált. Az emberiség történelme során főként az élelmiszerek és más fontos erőforrások szűkössége nyomán alakult ki, nyomot hagyott az agyunkban és a viselkedésünkben. Vannak azonban olyan esetek, amelyek túlmutatnak ezen, és a felhalmozás gátat szab az egészséges életvitelnek. Ekkor már gyűjtögetésről beszélünk, aminek tárgya lényegében bármi lehet: magazinok, régi ruhák, ajándékos díszdobozok, stb. Olyan, mintha a tárgyaktól való megszabadulás azt az érzetet keltené, hogy kidobásukkal elveszítünk egy fontos információt, amit az adott tárgy hordoz. Vagy mintha csorba esne az esemény emlékén, megsértené a tárgyhoz kapcsolódó embert, vagy bármily meglepő, akár magának a tárgynak is rosszul esne, ha a szemétben végezné – írja a Mindennapi Pszichológia egyik cikkében Czapák Zita pszichológus, szervezetfejlesztő.
A szakértő kiemeli, a gyűjtögetők és a gyűjtők között óriási a különbség. Utóbbiak különleges tárgyakat gyűjtenek, legyen az egy festményekből álló repertoár, régiségek, hangszerek vagy akár járművek, és ezek értéke az idő előrehaladtával csak növekszik, és a gyűjtők büszkén mutatják meg kollekciójukat másoknak, így ennek van egy jelentős szociális vonatkozása is. Mindez a gyűjtögetőkről nem mondható el, esetükben éppen ennek az ellenkezője figyelhető meg. „A gyűjtögetés továbbá nem összekeverendő a rendetlenséggel sem, és a gyűjtögető ember nem lusta. Nem azért nem dobja ki az ötvenedik üres konzervdobozt, mert trehány lenne, hanem mert számára ez a döntés és cselekvés borzasztóan megterhelő” – szögezte le.
A kényszeres gyűjtögetés vagy más néven gyűjtőszenvedély-zavar a BNO-11 (a Betegségek Nemzetközi Osztályozása) szerint a kényszeres és kapcsolódó zavarok kategóriájába tartozik. Az ebben a zavarban szenvedő személyeket erős késztetés vezérli a tárgyak felhalmozására, és ez nem áll összefüggésben a tárgyak értékével. Környezetük számára ez megmagyarázhatatlan jelenség. A vásárlás, beszerzés, de akár az ingyenes holmik felkutatása ismételten megjelenik, mígnem az érintett lakótere ellehetetlenül, beszűkül, és egy ösvényekkel tarkított, padlótól a plafonig érő szemétgyűjteménnyé válik. Hatására rohamos tempóban romlik az élettér és a személyes higiénia – magyarázza Czapák Zita.
Az ilyen otthonokban a felhalmozott tárgyak miatt magasabb a tűzveszély kockázata is, hiszen a lángok könnyedén terjedhetnek a zsúfoltság okán, így az emberek biztonsága is veszélynek van kitéve. Ráadásul a gyűjtögetők helyzete kihatással van szociális kapcsolataikra is: előbb-utóbb izolálódnak, nem tudják vendégül látni barátaikat, családtagjaikat, és ők is egyre kevésbé mozdulnak ki haszontalan kincsekből épített várukból. „Végső soron a felhalmozott tulajdonukat választják az emberi kapcsolataik helyett. Ha pedig mégis a javak szelektálására, kidobására kerül sor, a gyűjtögetők heves érzelmeket élnek át, ahhoz hasonlóakat, mint amiket egy szeretett személy elvesztésekor tapasztalunk. Jellemzően képtelenek megválni tárgyaiktól, elengedni azokat. Ebben a magas szintű, szorongással teli állapotban gyakran nem tudnak döntéseket hozni, így a zűrzavar felszámolására tett kísérleteik kudarcba fulladnak vagy akár összeomláshoz vezethetnek, hiszen a kényszeres gyűjtögetőknek egyedülálló érzelmi viszonya van a tárgyaikhoz” – áll a cikkben.
Drasztikus esetben, ha a helyzet már rendkívül súlyos, az ÁNTSZ vagy az önkormányzati jegyző elrendelhet kényszertakarítást, ám ez a fentiek fényében óriási törést okozhat a gyűjtögetőben, a szégyen súlya akár elviselhetetlen is lehet számára. Előfordul persze, hogy végül rend és tisztaság lesz, de a probléma gyökere ezzel nem oldódik meg. Annak kapcsán, mit tehetnek a barátok és a családtagok, Czapák Zita azt javasolja, semmi esetre se vegyük át a döntés jogát a holmik felett, és ne dobjuk ki az általunk haszontalannak titulált dolgokat az érintett beleegyezése nélkül. Próbáljuk szakember felé terelni, ahol megfelelő ellátásban részesül, illetve aminek hatására minőségbeli változás fog történni az életvitelében.
